Mingyán bementem a hivatalba, rendesen kopogtattam, úgy mentem be. Ott vót már a szapora szavú meg a jegyző. Akkor még csak egy jegyző vót, most van neki két segédje, egy adóügyi jegyző meg egy segédjegyző. Nem tudom, mit csinálnak, akkor egy is elbírta.

Hát akkor én bemegyek, rám kiált a jegyző:

- Várjál kint, míg szólítalak.

Kimegyek, megállok a tornácon.

Nagy tornác vót. Nem csuda, hogy Gedeon jegyző tönkrement bele, mer szegény, mikor építette, csak arra gondolt, hogy nagy legyen, szép legyen, hogy abba semmi hiba ne legyen. De mikor fizetni kellett az adósságot, a vót hiba, hogy a lett a nagy meg a szép. Szép adósság lehetett rajta, ha bele tudott halni. Az alsó házba vót a kösségháza, a felső meg a jegyzőlakás. A kösségháza előtt csak olyan nyitott eresz vót, ott kellett állni, várni a népeknek, akik adót fizetni jöttek, vagy valami dolguk vót, télen-nyáron a nyitott szélbe, de a jegyző házának nagy üveges verandája vót, az előtt meg a sok rózsa. Mán akkor bimbózott, meg nyitogatott is mán. Nézem a szép rózsákat meg a virágot, sok virág vót ágyásokba ültetve, de annak olyan száraz vót a földje, egész szikkadt, cserepes. Nézem, nézem, milyen jó az uraknak, csupa virág közt élnek, osztán nem adnak neki egy kis vizet. Egy darabig állottam, ácsorogtam, de soká vót, nem szólt hozzám senki egy szót se, gondolom, bemegyek a jegyzőhöz, megkérdem, szabad-e meglocsolni a rózsákat, hogy ne tőtsem itt hiába az időt.

Benyitok én:

- Tekintetes jegyző úr...

A meg csak rám ordít:

- Takarodj ki.

- Tekintetes jegyző úr...

Újfent nekem áll:

- Kitakarodj, gazember, ha mondtam. Várjál.

Láttam, hogy nem lehet vele beszélni, akartam menni is, meg mondani is, hogy adjon egy vidret, hogy locsoljak.

Ahogy ott téblábok, hogy mondjam meg, mit akarok ennek a jegyzőnek, az odaugrik hozzám:

- Még se mégy?

Evvel jó pofon vág.

Meg is szédültem, de tátogattam a számat, hogy megmondjam, mi bajom, arra még eccer pofon vág.

- Engem ne tessék ütni.

Hát megfog, és kitaszít az ajtón és csak kiabál, mint akinek elment az esze.

Hát még osztán ott vagyok a gangon, vakarom a fejem. De bolond egy jegyző ez, mondom így magamba. Mit csináljak vele, ha meg se hallgatja a szót. Jó soká állok, látom, hogy a fecskék hordják a sarat. Fészket raktak az eresz alá. No, ezek a szegény kis fecskék is jól meglelték, hova kell nekik fészkelni. Ezek is csak az úri helyet szeretik, bezzeg a mi kis házunk eresze alá sose raktak fészket, kézzel el lehet érni, biztosan azér, pedig nem bántaná őket senki minálunk se.

Ahogy nézem, hogy repkednek, nyilaznak, gondolom, én nem törődök evvel a bolond jegyzővel, ha mán itt vagyok, meglocsolom a rózsákat.

Kijött a házbul a cselédjány, mondom neki:

- Zsuzsi - mert Kósa Zsuzsi szolgált akkor nála -, te Zsuzsi, adjál nekem egy vidret.

- Minek?

- Meg akarom locsolni ezt a szegény virágokat.

Az osztán adott egy jó vedret, mentem a kúthoz, húztam a vizet, hordtam a virágokra. Gondoltam, soká nem fognak ezek vizet kapni, hát a rózsák tövét is megkapáltam, és mindeniknek adtam egy-egy veder vizet.

De szerettem a rózsát, de szerettem vóna, ha nekünk is lenne legalább két rózsabokrunk. Gondoltam, szerzek én vadrózsát az erdőn, hazahozom, elültetem, osztán majd valaki csak beótja.

Így eldógoztam én déltájig.

Akkor kijön a jegyző, nézi, mit csinálok. Elébb még ordított egyet, hogy menjek be, de mikor látta, hogy locsolgatok, alább hatta. Azt mondja:

- Te marha, ilyen melegbe má nem szabad locsolni.

- Nincs még meleg, tekintetes úr. Májusba még nincs meleg.

- No jó - azt mondja -, gyere be.

- Tessék mán hagyni még egy kicsit, befejezem ezt a kis kapálást. - Mert megkapáltam neki az egész kis virágoskertet. Dudvás vót nagyon.

- No jó van - azt mondja -, de ha készen vagy, rögtön gyere be.

Mán láttam, hogy nem haragszik olyan nagyon, vígan bevégeztem, amit kezdtem, akkor osztán bementem.